6. Ezüstfenyő

“Kedves Naplóm…

Nem hittem volna, hogy valaha eljutok ide, pedig pontos tudatában vagyok annal, miszerint az idő telik, minden véges. Hibáztam, belátom, sokszor szándékosan választottam a rossz irányt, de hiszek benne, hogy minden okkal történik, mint ahogy ezután is így lesz.

Megszántál engem a napokban? Undorodsz tőlem? Azt mondod, megérdemlem a sorsom? Bármit is érzel, kérlek, ne sajnálj. Ne sajnálj, mert bármi történt velem, az én hibám, én tehetek róla, és nem is érdemlem meg.

Ne haragudj, ha mindez időpazarlás volt számodra, és nem erre számítottál. Nem szándékozom sokáig húzni…

Ha érek neked én, egy idegen ember annyit, hogy szánj még rám némi időt, gyere el az Ezüstfenyő arborétumba pontban egy hét múlva, délután négyre. Az örökzöldeknél leszek. Állíts meg, adj okot, esélyt, bármi…

Ma reggel lerakom a könyvtárba ezt a kis füzetet. Várni foglak, Kedves Naplóm.

2017. Április 30.

Hyungwon”

Akármennyire is kusza nekem Hyungwon logikája, írása, fogalmazása, mindene, az az egy hét lassan egy éve lejárt, ami azt jelenti, a naplója egy évet porosodott a könyvtárban, vagy esetleg valaki elolvasta és visszarakta. Lehet, őt nem érdekelte ennyire a fiú, vagy már rég nem kérdéses a történet. Bárhogy is, az utolsó állomás csak rám vár!

Elsőnek az arborétum jelentésére, majd a hely hollétére rákeresvén, egy szépnek mondható szombat délelőttön elindulok, tovább keresve a válaszokat a kérdéseimre. Nem csípem a növényeket, ráadásul ez a kerület másik felében van, ám ez az utolsó helyszín nagyon felcsigáz, látni, tudni akarom, mi olyan fontos van ott.

A táblák, illetve emberek segítségével el is jutok az örökzöldek részére, ahol nincs más, csak… fa. Fák mindenütt, elkerítve, leírásokkal. Nos, engem minden érdekel, csupán ez a sok gaz nem, így hát leülök egy padra, s a naplót, valamint egy tollat elővéve, nekilátok jobban átgondolni mindent. Hyungwon csupán talányokat hagyott, segítséget semmiképpen. Jártam helyeken, betekintést nyertem a napjaiba, gondolataiba, érzéseibe, hozzá mégsem kerültem közelebb. Fogalmam sincs, mit lehetne kiragadni az egészből. Talán a helyszíneket. Vegyük sorba; Sáfrány park, Amarillisz vendéglő, Vadkakaó kávéház, Encián söröző, Muskátli kisbolt, Ezüstfenyő kert. Semmi közös… A sáfrány valami gaz, a vadkakaó is növény, egyetemben a muskátlival, meg ugye a fenyővel, ám a többi micsoda?

Egy gyors kutatómunka rámutat a tényekre. Az encián is gaz, csupán lehet belőle piát készíteni, vagy azzal ízesíteni, illetve, az amarillisz is csatlakozik a növényekhez. Talán helyénvaló, hogy az utolsó állomás egy arborétum.

Egymás alá leírva csupán a neveket, mélyen magambanézve igyekszem kisilabizálni a megfejtést, mire valami végtelen egyszerű dolgon akad meg a szemem. A kezdőbetűkön.

Sáfrány

Amarillisz
Vadkakaó
Encián

Muskátli

Ezüstfenyő

Save Me

Basszus…

Ezidáig eszembe sem jutott volna. Csak véletlen lenne? Hyungwont “ismerve”, azt hiszem, ez az, amit annyira kerestem; a válasz. De mi köze a növényekhez? Ennyire szereti őket? Vagy…?  Az utolsó leírt napokban boldognak tűnik, nem mesél a gondjairól, csupa szép dolog tarkítja a lapokat. Feladom, megyek és megkérdezem személyesen, mert már fáj az agyam a sok használattól. Nincs hozzászokva.

Az iskola nem ad ki hivatalos adatot, mint például a lakcím, de egyet megtudtam. Hyungwon már nem jár ide. Nehogy egyszerű legyen a dolgom, egyre inkább távolodom tőle. Az meg azért mégsem opció, hogy az összes olyan házat feltúrjam, amik közül esélyesen az egyikbe rejlik a lakhelye. A továbbtanulásomat nem szeretném kockáztatni, a többiek előtt pedig továbbra is a tabu a kis akcióm. Már nem csupán azért, mert ez az én izgalmas kalandom, hanem, nem akarom, hogy közük legyen Hyungwonhoz. Egyelőre. Biztosan be fog kerülni a bandába, de most magamnak akarom őt. Én fogom megmutatni neki, miért érdemes ennyit szenvedni, és én fogok segíteni számára, hogy közösen megoldjuk a családjával, meg miegyébbel kapcsolatos problémáit. Például, hozzám is költözhet. A lakótársam másfél hónapja hazament, amivel egyetemben megüresedett egy szobám is.

Újra és újra elolvasom a szavait, a sorait, a lapjait, a napjait, immár ismerve a végét, s arcot is tudok társítani hozzá. Még mindig kifacsarja a szívem, összetör, megzavar. Egyre inkább kezdem megérteni az érzéseit, ami méginkább igyekvésre ösztönöz.

Keresem, kutatom őt, de nincs kiinduláspont, nincs segítség. Azt gondoltam, semmibe nem telik őt megtalálni, ám egyre csak távolodik tőlem. Amint úgy fest, előrébb kerültem, valójában kettővel hátrébb.

Ez a nevetséges játék folyik majdnem három egész héten keresztül, mire meglelem Hyungwon pontos tartózkodási helyét.

Azt hittem, ha megtalálom őt, mindennél boldogabb leszek, ehelyett viszont végtelenül elszomorodtam…

Február vége van. Tombol a hideg, fagypont alá napok óta mégsem csúszott a hőmérséklet, melyhez a vigasztalhatatlan, szakadó eső társul. Reggeltől estig a sötétség uralja a környéket, minden embert elkomorítva ezzel.

Arcomra egy lanyha mosoly kúszik, ahogy végignézek a kiválasztott szettemen. Túl hivatalos lenne? Tetszeni fogok egyáltalán neki? Mint legjobb barát, akarok menni, nem, mint valami merev félőrült, így talán kicsit szolidabbra kellene vennem.

Útközben még meglátogatok egy virágost, hogy vigyek neki néhány növényt, ha már ennyire kedveli őket. A legjobbra szeretném…

Kabátom alatt a naplója, egyik kezemben a csokor, másikban az esernyő, mikor megérkezek. Sötét, magányos, kietlen hely. Megrémiszt.

- Szia - köszönök rá bátortalanul, őszintén, nem is tudva, mit lenne illő, vagy helyes mondanom. - Shin Hoseok vagyok, én találtam meg a naplódat - kezdem az elején, ezt tartva a legésszerűbbnek. Kár, hogy nem megy… A torkomba gombóc költözik, szavaim elakadnak. - Én… Én… - nyögöm, akár egy csecsemő, szép lassan átengedve magam annak mérhetetlen fájdalomnak, mely a lelkemet marja. - Annyira nagyon sajnálom… Hyungwon… Elkéstem… - zokogok fel, tekintetem végigfuttatva a sírkőbe vésett, aranyozott betűkön. - Komolyan azt hittem…  komolyan akartam… hogy segíthessek neked… Egy év, basszus, egy évet késtem! - kiabálok meg-meg bicsakló nyelvvel a kihalt temetőben. - Nem vettelek kellően komolyan ahhoz, hogy ilyesmit akár lehetőségnek tarthassak... - guggolok le, fizikailag érezve az engem nyomó terhet. - Míg a múltban éltél, én a jövőben, de… de… te mutattad meg nekem, hogy a jelen a helyes út, erre… Hyungwon - dőlök meg, felnőtt férfi létemre vigasztalhatatlanul sírva a földkupac előtt, mely Hyungwon testét rejti. A testét, aminek még annyi jó dolgot meg kellett volna tapasztalnia, s ami előtt még annyi minden állt. - Ez tényleg egy gusztustalan világ, ahogy mondtad - szipogok nagyokat, s előre nyúlva, leteszem a csokrot, valamint gondosan odafektetem a naplóját. - Hazatértél, nagyfiú. Remélem, megtaláltad a békét…

Vége~