“ … A Sáfrány park hatalmas szerepet játszott egész eddigi életemben. Mondhatni, itt nőttem fel… A gyermekkori barátaimmal a régi játszótéren töltöttük minden szabadidőnket, idősebben pedig a tó mellé jártam ki tanulni, mikor már nem bírtam az otthoni magányt…”
Valójában, ha nem laknánk egy helyen, nem érdekelne ennyire a dolog, de mivel van időm, meg már tényleg érdekel is, összeszedem magam, s betérek az említett parkba.
Hideg van, mindent hó borít. Egy értelmes ember sincs itt, a kutyasétáltatókon kívül, mert hát, az ebet minden időben vinni kell, de gyerek egy szem sem. Fogalmam sincs, miért csinálom én ezt.
Mint megtudtam, az egész parkban mindössze két játszótér van. Szégyen, nem szégyen, húsz percnyire lakom innen, de még sosem volt itt. Mentségemre szóljon, hogy alig két éve költöztem fel, kizárólag az egyetem miatt, tehát sok keresnivalóm egyébként sem lett volna erre.
Azonban Hyungwon szavai, mély fájdalommal átitatott sorai, s túlbuzgó személyiségem elrángatott ebben az ítéletidőben.
Tehát, játszótér…
Van az újabb, amit tíz éve építettek, tehát, véleményem szerint, újnak azért mégsem mondható, majd van a régi, ami valahol a park északi szélén helyezkedik el. Nem elég, hogy magamtól eleve képtelen vagyok tájékozódni, a hülye Google Maps által engem jelölt pöttyöm is folyton letér a kijelölt útról, nehogy könnyen menjen.
Ráadásul, mire odaérek, rá kell jönnöm, egyáltalán nem érte meg emiatt az omladozó, néhány fadarabból és némi kerítésből álló vacak miatt szenvednem. Valószínűleg nem is így nézett ki akkor, mikor Hyungwon még gyerek volt.
Viszont, ha már eljöttem idáig, megnézem magamnak a tavat is, hátha azzal előrébb jutok.
Immár sikerül hamar megtalálnom a leírt helyet, s a padra, ahol állítólag tanulni szokott, leülök, hogy innen olvassam el újra az aznapi feljegyzését.
“Kedves Naplóm.
Elég rosszul aludtam, de ettől függetlenül jól keltem. Jól keltem, mert amint kinyitottam a szemem, képes voltam mosolyra húzni a számat, és nem az volt az első gondolatom, hogy “nem akarom”. Ettől függetlenül nem akartam jobban iskolába menni, eleget tenni a kötelezettségeimnek, szó nélkül tűrni a kényszert, és beállva a sorba beletörődni az elnyomásba, mégsincs bennem annyi, hogy ki merjem hagyni. Sűrűn betegszem meg, talán ténylegesen, talán az elmém által kreált módon, mikor már tényleg nem bírom. Fáj nekem látni, hogy az emberek mennyire boldogok, mennyire szeretnek, mennyire élvezik az életet, miközben én képtelen vagyok ezekre.
Gyerekként boldogabb voltam. Nem boldog, csak boldogabb a tudatlanságom miatt.
És, mivel visszamenni nem tudok az időben, csak nosztalgiázni indultam meg, megkeresi az egykori legfontosabb helyeket a számomra.
A Sáfrány park hatalmas szerepet játszott az egész eddigi életemben. Mondhatni, itt nőttem fel… A gyermekkori barátaimmal a régi játszótéren töltöttük minden szabadidőnket, idősebben pedig a tó mellé jártam ki tanulni, mikor már nem bírtam az otthoni magányt. Néztem a gondtalanul tovaúszó kacsákat, miközben a lágy szellő simogatta, vagy éppen a hideg fagy csípte a bőrömet, azt kívánva, bárcsak olyan erős lehetnék, mint ők. Ők, akik minden évben felkerekednek, és többezer kilóméter repülés után újra a párjukkal úszkálnak valahol, nem félve a holnapot, nem bánva a tegnapot.
Mert félek, rettegek minden holnaptól. Nem az újtól, nem az ismeretlentől, hanem a megszokottól. Mert tudom, ha holnap felkelek, semmi nem fog változni, és ha nem figyelek eléggé, minden holnapom csakhamar tegnappá válik úgy, hogy közben semmi nem történt.
Kedves Naplóm, szerinted mit kellene tennem, hogy ki tudjak törni ebből a szürkeségből? Újra őszintén szeretnék mosolyogni…
2017. Április 9
Hyungwon”
Tél lévén egyetlen kacsa sem úszik itt, ám belegondolva Hyungwon mondandójába, az én életem sem izgalmasabb, azt leszámítva, hogy a barátaim színesítik a napjaimat, így azért mégsem olyan szürke. Minden bizonnyal, barátokra van neki is szüksége. Azóta már csak szerzett párat…
Hogy nyomon tudjam követni az útját, felosztottam a feljegyzéseit napi egy darabra. Nem mindegyikben szerepel hely, de, hogy a fontosabb információk a fejemben maradjanak, lassan kell haladnom.
Ha már ennyi időt pazarolok a semmire, a végén megkeresem és elmondom neki az észrevételeim, mert már nekem fájnak a gondolatai. Remélem, tudok segíteni.
- Hyung, hova mész? Ugye nem felejtetted el, hogy ma meccs van? - néz rám értetlen szemekkel Jooheon, hóna alatt a kosárlabdájával.
- Hanyadika van? - tátom el a számat, megakadva az ajtóban.
- Huszonegyedike - felei lemondóan, minden bizonnyal már előre tudva, hogy de, nagyon is elfelejtettem, ráadásul már időm sem lenne hazaugrani a felszerelésért. - Mi van veled mostanság? A többiek szerint is olyan furcsa vagy…
- Csak a vizsgák.
- Igen, hyung, csak a vizsgák - vet még rám egy utolsó, csalódott pillantást, majd se szó, se beszéd, elvonul.
Na jó, ezt megérdemeltem… Eddig még egyetlen kosármeccset sem hagytam ki, erre tessék, most még meg is bántottam Jooheont.
- Igaza van…
- Tudom, hogy igaza van! - fordulok felé idegből, arra viszont nem számítottam, hogy Kihyunnal fogom szembetalálni magam.
- Mitől lettél ilyen feldúlt?
- Nem vagyok feldúlt, csak na.
- Csak na. Oké, ahogy érzed.
- Nem tudod, hol van az Amarillisz étterem? - hagyom figyelmen kívül gúnytól csöpögő, burkolt megjegyzését.
- Sosem hallottam róla… Furcsa egy ilyen növényről éttermet elnevezni.
- Azért kösz - hagyom ott, nekiindulva a következő uticélomnak.
“ ... Hyerinnel gyakori vendégei voltunk az Amarillisz étteremnek, mert a hegyoldalból, a terasz védelmében, egy könnyed vacsora felett gyönyörű látvány volt a Nap utolsó erejéből nyújtott fénye…”
Mivel tél van, korán nyugszik a nap, úgyhogy felettébb sietnem kell, ha addig oda akarok érni. Márpedig én oda akarok érni…
Nem tudom, hol lakik Hyungwon, de velem ellentétben sűrűn támaszkodik a tömegközlekedési eszközökre, mert elég nagy távok vannak a helyszínei közt. Nem szeretek utazgatni, mert nem ritka, hogy rossz járatra szállok, meg, mivel az egyetemhez közel lakom, nincs is rá igazán szükségem.
Nagy nehezen megtalálva az éttermet - ugyan ötletem sincs, mit takar a könnyed vacsora -, kikérek egy adag bulgogit, ami mindennek, csak könnyednek nem nevezhető, s tél ellenére kiülök a teraszra elfogyasztani azt.
Lefagynak a kezeim, remeg mindenem, de legalább tényleg szép a naplemente.
Evés közben újra elolvasom az aznapi feljegyzését, komolyan igyekezve, hogy közelebb kerüljek hozzá, az állapotához, a gondolatai megértéséhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése