1. Sáfrány

- Nem mehetnénk már haza? - dőlök hátra szenvedésem kimutatásának fokozása képpen a kemény faszékben, további véleményemet egy nyögésbe fojtva.

- Halkabban, hyung - int le Minhyuk valahol pár sorral arrébbról, feljogosítva magát az én csitításomra.

- Igaza van, Hoseok, a könyvtárban nem kiabálunk - dorgál meg Hyunwoo, miközben egyáltalán nem is kiabáltam.

- Ahelyett, hogy itt nyűglődsz, igazán tanulhatnál is, mint mindenki más - állít szembe a rideg valósággal Kihyun, gondolom, tudva, hogy erre semennyi esély sincsen.

- Annyira nagyon unatkozom - vergődök ültömben, ám végül mégis győz a tenniakarás, mely ezesetben egy laza sétában merül ki.

Nem is értem, miért jöttem velük az egyetem könyvtárába, mikor engem minden irat elborzaszt, amiben két sornál több, tizenötös betűméretnél kisebb, és másfeles szóköznél kevesebb van együtt egyetlen lapon.

Míg ők a stéberkedéssel vannak elfoglalva, én unalmasan rovom a sorokat, néha-néha alaposabban megnézve az érdekesebb könyvek gerincét, odáig azonban nemigen akarok jutni, hogy a kezembe is fogjam bármelyiket. Egyetlen könyvvel van életreszóló kapcsolatom, ahhoz pedig hűen ragaszkodom, még véletlen sem megcsalva másik példánnyal.

- Menjünk mááááár - hisztizek magamban, elvégre a többiektől már jócskán eltávolodtam, mikor egy alacsony polcon meglátok egy igencsak kirívó kötetet a többi között. A sok fehér lexikon mellett egy kisebb, barna, majdhogynem füzetnek mondható könyv éktelenkedik, mit én, mint hős, ki is veszek, hogy odavigyem a csinos könyvtáros csajnak szólni, miszerint ez a jószág itt eltévedt. Ennél jobb módon aligha lehetne felszedni valakit. Szégyenre méltó lenne? Annál jobb…

Ez mind szép és jó, csakhogy egyáltalán nem találom őt. Mint akit a föld nyelt el. Értem én, hogy nagy ez a hely, de ennyire?

- Srácok, hol a könyvtáros bige?

- Shuran noonára gondolsz? Azt hiszem, pont az előbb ment ki a raktárba - tájékoztat Jooheon, elmélyülten gurigatva kosárlabdáját az asztallapon.

- Szuper… - morranok fel, helyet foglalva az egyik székben.

Ahogy a percek telnek, úgy esz engem is a fene, s végső elkeseredettségemben még ki is nyitom a könyvet, melyben, mint az sejtettem, kézírás található. Nem vagyok egy kíváncsi típus, ám az első pár szó igencsak felkeltette az érdeklődésemet.

“Kedves naplóm”

Minden mással ellentétben, mindig is szerettem vájkálni mások magánéletében, hogy legalább kicsit jobbnak érezhessem a sajátomat, így hát nekiláttam a kifejezetten szép, gyöngybetűkkel írt füzet elolvasásának. Persze, csak, míg meg nem unom ezt is.

“Kedves naplóm.

Nem tudom, hogyan kezdjek bele. Hülyén érzem magam…

Most írhatnám azt, hogy engem senki nem ért meg, de mindenki így van ezzel, nem de bár? Én akkor is ezt érzem…

Nincsenek barátaim, a családom nem ér rá velem foglalkozni, magam vagyok.

Április elseje van, az én életem meg eleve egy vicc, úgyhogy jobb lenne ma itthon maradni, mielőtt bárki mókás kedvében leledzene odabent, és újra rajtam élné ezt ki.

Április elseje van, és Kedves Naplóm, te vagy utolsó reményem. Az utolsó reményem az életre, így ezt a harminc feljegyzést neked címzem, keresve veled a szép dolgokat, amik erőt adhatnak a folytatásra. Kérlek, légy velem kedves az emberiség helyett is…

2017. Április 1

Hyungwon”

Egy önbizalomhiányos, nyafogós, pisis naplója. Esküszöm, mindig erre vágytam! Nos, kedves Hyungwon, ilyen hozzáállással nem csak az életed lehet vicc, hanem te magad is. De most tényleg! Ki vár segítséget egy szaros füzettől? És mi az, hogy ez az utolsó reménye? Mire? Csak felidegesít…

- Mit találtál, hyung? - hajol hozzám Changkyun, de még mielőtt beleolvashatna, összecsukom gyorsan.

- Egy régi, unalmas könyvet - hazudok csuklóból, még magam sem tudom, miért. Talán valami több van emögött, mint elsőre tűnik. Ha mást nem, komédiának jó lesz.

- Megnézhetem? - nyújtja felém a kezét, de én azt csak egyszerűen eltolom magamtól.

- Kell nekem a beadandómhoz.

- Jól hallottam, Hoseok beadandót mondott? - fagy meg sétálás közben Kihyun, a kezében valami méretes papírhalmazzal. - Mentőt, ide! - csettint összevont szemöldökkel, ám ennél többet nem szentel rám a drága idejéből, megy is tovább, remélem, minél messzebb.

- Le lehet szállni rólam. Mindenkinek van dolga, nem? Hajrá!

“Kedves Naplóm.

Tudod, engem egyszer nagyon szerettek. Megígértem, hogy csak jókat fogok beléd írni, de ezt most muszáj kiadnom magamból.

Napra pontosan két éve volt, hogy megismertem Hyerint, a csodálatos, elbűvölő, gyönyörű lányt. Egy kávézóban találkoztunk. Sablon lenne? Talán ez benne a legszebb. Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, mert nem. Hosszú utat tettünk meg, mire ténylegesen egymásra találtunk, de utána minden olyan álomszerűen tökéletes volt. Sokat tanított nekem az életről, olyan dolgokról, amik azelőtt sosem érdekeltek engem.

Mindegy…

Ma harmadik hónapja, hogy nincs már velem, és ebbe beleőrülök. Megszeretsz valakit, az életed középpontjává válik. Arra eszmélsz, hogy, bár tudat alatt, de mindent érte teszel. Hogy ő boldog legyen… Elterveztük a közös életünket, már a gyerekeink nevei is megvoltak. Erre… Erre már nincs… Nem tudom elhinni, hogy ő…

Utálom magam, amiért …”

Szinte észre sem vettem, Hyungwon naplója magába szippantott. Rettentő hosszúra sikeredett a második napja, de főleg azért, mert magáról, a múltjáról, a családjáról mesélt benne. Bármennyire is nem értem meg a hasonló mentalitású embereket, ennek a fiúnak minden sorával lejjebb, egyre inkább éreztem a fájdalmát. Ezt csak tetézik az elmosódott betűk, a hullámossá vált pöttyök a papíron. Lehet, mégsem olyan gáz, mint elsőre gondoltam.

Mielőtt elindultunk kifelé, betettem a táskámba, hiszen nincsen rajta könyvtári pecsét, nem az egyetem tulajdona, ha meg bárki keresné - Hyungwon -, így járt. Majd megtanulja, hogy máskor nem hagyunk nyilvános helyen semmit.

A következő néhány napban ki is ment a fejemből az egész, míg nem egy kipakolás során rá nem leltem a könyvre. Nem tudom, hogyan néz ki, csak annyit, hogy szeret feketében járni, így képet nehéz társítani a szöveghez, de a fogalmazása, meg eleve az, hogy pont itt kötött ki a naplója, tanultságra és intelligenciára utal. Már ezért sem lennénk jóban… Illetve, nem vagyunk, ha valamelyik sulistársam, ami elég valószínű.

Ahogy haladok a napjaiban, egyre inkább érzek iránta sajnálatot, bár nem túl fejlett az empátia készségem, úgyhogy ez már eleve nagy szó tőlem.

Néhol szörnyen unalmas maszlagokat tol, máskor meg egész érdekes dolgokat árul el, amik miatt kissé tolakodásnak tűnik az olvasásom, de ezt mindig letudom egy vállrándítással. Egy pontig…

Az a pont pedig;

“ ... Azt hittem, ha azt akarom, hogy jó legyen, jó is lesz. Nem jó. Semmi sem jó… Kedves Naplóm, ments meg, ölj meg, csinálj valamit, mert én képtelen vagyok rá. Kérlek… könyörgöm… csak csinálj valamit…”

Egyre inkább érdekelni kezd Hyungwon, és az, hogy mi az a hatalmas teher, amit cipel magával, mégsem ír róla. A naplójában sűrűn feltűnnek helynevek, amiket ilyen-olyan okokból meglátogat, így, hogy közelebb kerüljek a dolgok megfejtéséhez, egy kellemesnek mondható délután - már, ha január bármelyik délutánja annak mondható - el is indulok az egyikbe.