Az érzés, mikor magányos vagy, mert a barátaid el vannak foglalva… vagy csupán jobb dolguk akadt nálad? Természetesen tehetnél ellene, de az csak feszültséget szítana benned. Úgysem értenek meg, úgysem érdekli őket… Erre lehet megoldás? Mindenre van.
~*~*~*~*~*~*~*~
Hyungwon unatkozik. A műszaknak vége, az idő kellően förtelmes, hogy kint lehessen szórakozni a frissen esett hóban, ő mégis a lakásába bezárva fekszik a tévé előtt, mert senki nem ér rá vele foglalkozni. Az imént írt rá Minhyukra, lenne-e esetleg kedve elmenni vele valahova, de ő rögtön lemondta, megfázásra hivatkozva. Tél eleje van, kint röpködnek a mínuszok. Mindenki meg van fázva. Hyungwon is. A következő, akit felhívott, Kihyun volt, hátha szán rá egy órát, azonban az idősebb felettébb rossz kedvben leledzett ahhoz, hogy inkább a békén hagyása mellett döntsön. Tehát Hyungwon egyedül van és unatkozik… Még Hyunwoo lenne a soros, akit kereshet bánatával, ő viszont dolgozik, így végképp magára maradt. Unottan kapcsolgat az adások közt, ám szerda lévén semmi értelmes nem megy ebben az időben, ha meg elalszik, későn kel fel, holnap pedig kimerülten kényszerül munkába menni.
Miután végleg elfogadta, hogy jelenleg senkire nem számíthat, úgy határoz, megpróbál valami elfoglaltságot keresni, hátha az enyhíti kissé bánatát és csalódottságát. Az időjárásra tekintettel alaposan, több réteg ruhába felöltözik, már-már annyira, hogy mozogni is alig bír, majd szükséges dolgait összeszedve vág neki egyedül a délutánnak.
A hó nagy pelyhekben hullik, az út csúszik, az emberek feszültek, tehát ez egy remek alkalom a sétálásra. Hyungwon arcába húzva a sálat, kezeit mélyen a zsebébe temeti, úgy róva az ismerős utcákat, még véletlen sem élvezve a kilátást. Utálja a hideget, nincs oda az emberekért sem, ráadásul az unalmán nem segít, így hamar feladja a próbálkozást és felesleges járkálás helyett beül az első hazafelé útba eső kávézóba.
Amint kinyitja a helyiség üvegezett ajtaját, rögtön megcsapja a meleg, minek hatására végtagjai szép lassan kezdenek felengedni a fagytól összefeszült izomzatukból. Mélyeket szuszogva botorkál a szemben lévő méretes pulthoz, tekintetét a felette lévő kínálaton futtatva, annak pontos tudatában, hogy utálja a kávét, mégis ezt tervez rendelni.
- Miben segíthetek? - szólítja meg a fiatal kiszolgálólány, ezzel kizökkentve Hyungwont mélázásából.
- Jó napot. Egy Latte Macchiatot kérnék - mond egy viszonylag elviselhetően tejes kinézetű italt.
- Szolgálhatok még valamivel? - mosolyog rá a hölgyemény, ám Hyungwon ezt észre sem véve egyszerűen csak nemet int. - Kérem foglaljon helyet, rögtön visszük.
Hátrafordulva, alaposabban körbenéz a régies építésű, hangulatos kávézóban, hol főleg a barna különböző árnyalatai dominálnak, majd elégedetten konstatálva, miszerint a jobb szélső, ablak előtti hely üres, megindul oda. A szék háttámlájára terítve kabátját és felső pulóverét, kényelmesen elhelyezkedik, csendben figyelve a kinti sietős életet.
Hyungwont nem nehéz lekötni, főleg, ha van körülötte mozgás. Nincs szüksége komolyabb szórakoztatásra, a saját gondolataival is tökéletesen elvan, de ez persze környezet függő.
- Szia - köszön rá egy férfi, mire Hyungwon lassan felpillant az idegenre. Ruházata hamar elárulja, hogy mi célt keres itt, úgyhogy nem is szentel neki tovább különösebb figyelmet. - Parancsolj, egy Latte Macchiato - teszi le elé a magas poharat, rendületlenül mosolyogva az érdektelenül bámészkodó fiúra.
- Köszönöm.
Hyungwon először csupán lekanalazza a tetejéről a habot, ám már az alján is érezni a keserű ízt. Mikor belekortyol, csak fintorogva adja a világ tudtára nemtetszését, annak tudatában, hogy rá úgysem figyel senki.
Azonban Hyungwon téved.
Hoseok a pultnak támaszkodva kémleli azt a pár vendéget, akik eme viszonylag szépnek mondható napon betévedtek, hátha akad valakinek bármi óhaja, amin segíteni tudna. Javarészt fiatal lányok, vagy az idősebb korosztály képviselői járnak ide beszélgetni, lazítani egy finom kávé felett. A kínálatuk bő, az italaikra csak dicséret érkezett eddig. Tán ezért nem is érti Hyungwon reakcióját, azt meg végképp, hogy akkor miért issza tovább? Erős késztetést érez odamenni és megkérdezni, hogy nem-e szolgálhat esetleg mással, de ehhez semmi joga nincs, így viszonylag korán elveti az ötletet.
- Mit nézel, hyung? - hajol mellé a pult másik feléről munkatársa.
- Azt a srácot - mutat rá, tekintetét még mindig a fiún tartva.
- Miért, mi van vele?
- Nem tudom. Szerinted milyen, Jooheon?
- Hm… - gondolkodik el, jobban megvizsgálva a kifelé révedő alakot. - Átlagos? Lehet szerelmi bánatban szenved, azért ilyen letört.
- Gondolod, hogy letört?
- Egyedül ücsörög, még látszatra sem vár senkit, és olyan fancsali képet vág, hogy nekem is összeszorul a szívem… Feldobjam neked? - kerüli ki a pultot, s már indulna oda, ha Hoseok nem fogná meg inge hátulját és húzná vissza.
- Az hiányzik még. Ne zaklasd a vendégeket. Meg, ha tényleg szerelmi bánat, te min segítenél a cukiskodásoddal? - kérdi, arcán valamiféle furcsán komor kifejezéssel.
- Belém szeret és-
- És miattad lesz szerelmi bánata?
- Ünneprontó vagy - biggyeszti le alsó ajkát, megjátszott szomorúsággal.
- Azt hiszem el, kéne már beszélgetnem kicsit Changkyunnal.
- Rosszul hiszed… - morogja a fiatalabb letört jókedvvel, majd jobbnak látván otthagyni társát, inkább visszavonul hátra.
Hyungwon egészen zárásig, azaz hétig ott ücsörög, míg nem kénytelen hazamenni az üres lakására, végig a barátain elmélkedve. Zavarja, hogy ilyen keveset jelent nekik, ezért úgy határoz, hogy inkább békén hagyja őket és keres más elfoglaltságot, amivel lekötheti a figyelmét. Szereti őket, az élete részei, de már bántóan sűrűn ignorálják, ami rossz dolgokra engedi következtetni.
A másnap délután is hasonlóan unalmasan telik, így egyéb ötlet nem lévén, visszatér a kávézóba, számára kifejezetten szociális tevékenységét folytatni.
- Szép napot. Miben segíthetek? - kérdi kedvesen a lány.
- Egy Melange lesz.
- Rögtön visszük, addig foglaljon helyet.
- Köszönöm.
Leülve a minap már megszokott asztalhoz, levetkőzik és kezeit a falapra helyezve tanulmányozza az egyre sötétedő tájat. A kis kávézó egy főút mellett helyezkedik el, így történésben nincs hiány, odakint állandó a mozgás.
- Helló - érkezik meg Hoseok. - Meghoztam a kávédat - helyezi le elé egy széles mosoly kíséretében, ám Hyungwon ezúttal még csak rá sem néz.
- Köszönöm.
A hetek teltével állandósul a fiú látogatása. Minden délután munka után beül, valami eddig még nem kóstolt kávét kikérve, mit fintorogva fogyaszt el hosszas gondolkodások közepette, mely külső szemmel Hoseok és Jooheon számára kész szenvedésnek tűnik, majd zárás után hazamegy az üres lakására. Ez idő alatt Hyungwont a barátai néha felkeresték, de ő már lemondott róluk annak tudatában, hogy nem tekintik másnak, mint egy eszköznek, akihez mennek, ha épp nincs fontosabb dolguk. Az élete, bár színtelenebb lett, mint eddig, mégis jobban élvezte, úgyhogy nem tartotta fontosnak változtatni rajta.
Szép lassan, módjával kezdte becserkészni az embereket a Karácsony hangulata, mindent elárasztva pompával és szeretettel. Hyungwont nem érdekelte maga az ünnep, sőt, eddig kifejezetten baja sem volt vele, azonban mikor meglátta kedvenc kávézója nyitva tartását azokra a napokra, az ellenszenv egy alakja formálódott benne, minden kétségbeesettebb nappal nagyobbra és nagyobbra nőve.
Szenteste napján nem dolgozik, így tízre, azaz nyitásra ment a szépen kidíszített, a megszokottnál is tisztább, de főleg üresebb helyiségbe, hogy négyig, amíg be nem zár, kiélvezhesse a kellemes légkört. Ünnepi kávéjukból rendelve egyet ül a “helyére”, és nekilát kedvenc elfoglaltságának: a járókelők figyelésének. Az emberek ma kivételesen feszültek és mindenki nagy szatyrokkal a kezében rohangál, hogy még el tudja végezni az utolsó napra hagyott teendőit. A Karácsony elméletileg a családról és a szeretetről szól, ám Hyungwon látva a szinte már fizikailag érezhető feszültséget, mit sokan hordanak magukkal, kénytelen beismerni idén is, hogy ez az egész csak egy beteges marketingfogás, ami által több áru fogy a boltokban.
- Hyung, nézd, eljött! - rohan be hátra nagy boldogan Jooheon, ezzel kis híján a frászt hozva mosogató társára.
- Nagy öröm - morog szemeit megforgatva. - Amíg itt van, én biztosan ki nem megyek. Megmondtam, hogy nem vagyok kíváncsi az új kanjára, és inkább egyedül vészelem át ezt az egész cécót, erre még van képe ide is jönni?! Eszem megáll - zsörtölődik egy pohár már-már fényesre sikálása közben,
- Nem anyád, hanem A Srác.
- Mi? - kapja fel hirtelenjében a fejét, már le is téve az eddig ujjai közt szorongatott szivacsot. - Komolyan?
- Nem, hyung, csak szívatlak. Szerinted…?
- Kinézem belőled.
- Hát kössz. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit - sétál ki a fiatalabb, egy diadalittas mosollyal ajkain, elvégre teljesen biztos benne, hogy társa még előbb el fog érni a pulthoz, mint ő magam.
És ezzel kapcsolatban nem is tévedett. Hoseok eldobva mindent, gyorsan megtörli a kezét, és nagy léptekkel siet, hogy kiszolgálhassa a fiút, azonban még mielőtt ez bekövetkezhetne, megenged magának pár röpke másodpercet, míg alaposabban megfigyelheti őt. A kávézóban Hyungwonon kívül egy árva lélek sincs, de mindenki tudja, hogy pár betévedt, magányos vendégnél többre nem is lehet ma számítani, mit tömény unatkozással fogadnak minden évben.
- Szerinted, mi van a családjával? - kérdi a háta mögött álló munkatársától, tekintetét a fiún tartva.
- A szüleinek tizenkét kisgyerekük van, és ő meg utálja a kölyökzsivajt, ezért inkább elzárkózik egy csendes helyre, ahol valami perverz állat bámulhatja munka helyett, így megzavarva a kávézó, egyébként jól működő rendszerét.
- Mondták már neked, hogy ritka bunkó vagy? - lép közelebb hozzájuk a kiszolgáló lány, aki hiába könyörgött a főnöknél, nem engedték el eme fontos napon.
- Honnan tudod, hogy van tizenkét kistestvére? - kapcsol kissé késve a legidősebb, hitetlen szemeit Jooheonra szegezve.
- Óh, jézusom, ti teljesen összeillettek. Már csak azt nem értem, én mit keresek itt?! Inkább vidd ki és kérdezd meg, hogy van a focicsapatnyi kisöcsi, hátha hazarémiszted a családjához, és nem kell a nyáladzásodat látni estig - nyomja a kezébe a forró, ünnepi bögrébe kitöltött italt.
- Mind fiúk? Az hogy lehetséges? - torpan meg még indulás előtt, titokban jól szórakozva társai reakcióján.
- Menj már!
Hoseok a szabad kezével hátratúrja barnára festett tincseit, igazít kicsit ingén, fejben átgondolja a lehetőségeit, biztosra tudva, hogy a fiú úgysem hallott semmit, minek legfőbb oka, hogy még akkor sem figyel, mikor ki szokta szolgálni. Csakhogy ez ma meg fog változni…
- Parancsolj és Boldog Ünnepeket kívánunk - helyezi le elé a kávét, ám ezúttal ahelyett, hogy távozna, halkan kihúzza a mellette lévő széket és leül rá.
- Köszönöm - biccent, teljesen a másik irányba fordulva, ami miatt észre sem vehette újdonsült társaságát.
- Amúgy… - kezd bele Hoseok, mi Hyungwonnak szokatlanul közelről érkezik, ezért döbbenten megfordul. - Szereted a kávét? - teszi fel a kérdést, mely már a fiú első megjelenése óta foglalkoztatja. A fiatalabbat meglepi a férfi jelenléte, csakúgy, mint a kinézete. Hang alapján, sokkal idősebbnek képzelte el, amit a mellkasára tűzött névjegykártyája - min a kora is fel van tüntetve - meghazudtol. Hoseok elégedetten konstatálja Hyungwon elképedt ábrázatát, azonban, ahogy telnek a néma percek pusztán az ő vizsgálásával, kezdi kényelmetlenül érezni magát. - Zavarok?
- Elnézést - süti le Hyungwon a tekintetét, amint rádöbben, mi érintette rosszul a kiszolgálót.
- Tehát? - tesz egy újabb próbát, szokásos hatalmas mosolyával, hogy szóra bírja a fiút.
- Mi tehát? - húzódik észrevétlenül beljebb az ablak felé, bizalmatlanul tartva a távolságot. Hyungwon sokat megélt, ami nem éppen tette szociális lénnyé, de mélyen belül örül is, amiért akadt egy kis társasága.
- Szereted a kávét? - ismétli meg iménti kérdését, lágyan és higgadtan.
- Nem - ismeri be hezitálás nélkül, elvégre ezen nincs mit tagadni.
- Nem akarok udvariatlannak tűnni - nem mintha ittléte nem erről árulkodna -, de akkor miért iszol mindig azt?
Hyungwon pár pillanatig elgondolkodik, hogy hogyan magyarázza meg azt, ami még számára is bonyolult. Hiába Hoseok kedvesnek tűnő ábrázata, az ő komor arca semennyit sem változik.
- Ha mindig csak azt fogyasztanám, vagy csinálnám, amit szeretek, hozzászoknék a jóhoz és nehezebben viselném el a rosszat.
Hoseokot meglepi a válasz. Nem hitte volna, hogy a fiú ennyire komoly, szavai pedig emellé fájdalmasan igazak, ami nem sejtet sok jót a múltját illetően, mint ahogy az eddig is igen valószínű volt.
- De, ha egyszer legalább te tudsz a saját életeden javítani, miért jobb megtagadni magadtól?
- Már mondtam. Így könnyebb elviselni - fonja kezeit a forró bögre köré, mélyen belélegezve az ital keserű illatát. Hoseok nem akar tolakodó lenni, de túl sok minden foglalkoztatja már régóta ahhoz, hogy magában tartsa őket.
- Azt hittem, ma nem jössz - próbálja finoman rávezetni a témára.
- Jönnék én holnap és holnapután is, ha lehetne - sóhajt keseredetten.
- És otthon mit szólnak hozzá, hogy kimaradsz a nagy sütés-főzésből? - hajol közelebb izgágán, minden erejével azon ügyködve, hogy feloldja Hyungwont.
- Egyedül élek, és nem tudok se sütni, se főzni… - mered az egyre eltűnő habra, titkon fokozatosan jobban élvezve Hoseok jelenlétét. A munkában nem beszél szinte semennyit, a barátai száma vészesen megfogyatkozott, de míg több volt, sem érdekelte őket túlzottan, így vágyik rá, hogy valaki meghallgassa. Csak győzze kivárni, míg megnyílik neki…
- De nem ott otthon.
- A szüleim meghaltak - közli tényszerűen, ezzel rengeteg ki nem mondott kérdésre megadva a választ, vele együtt valamiféle keserű érzést hozva Hoseokra.
- Ne haragudj, én… Részvétem - halkul el az idősebb, s már inkább állna fel, hogy magára hagyja a fiút eme csúfos leszereplés után, mikor meghallja a hangját.
- És te hogy-hogy dolgozol ma és nem a családoddal ünnepelsz? - emeli mélybarna, megannyi titkot és fájdalmat rejtő íriszeit az idősebbéire.
- Anyám nemrég újraházasodott, és nem csípem a csókát, tehát közöltem, hogy amíg az ott van, rám ne is számítson - von vállat, kényelmesen hátradőlve a faszék hajlított léceinek.
- Hm - biccent, jelezvén, hogy tudomásul vette, majd belekortyol a már részben kihűlt italba, utána igyekezve modorálni undorodó fintorait, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Te, mondd, ha a kávét nem szereted, akkor mit szeretsz?
- Édesszájú vagyok. Nagyon…
- Ohh - áll fel hirtelenjében, s mielőtt sebtében távozna, még hátraszól, hogy “mindjárt jövök”. Hoseok ugyan sejti Hyungwon állandóan fáradt szemeiről, hogy minek neki a koffein, de azt igazából máshogyan is pótolni lehetne, valamint mondta, hogy nem amiatt issza. - Mina, egy forrócsokit, légyszi~
- Hyung, megjegyezted mind a tizenkét nevet? - támaszkodik elé Jooheon, egy pofátlanul nagy vigyorral ajkain.
- Nem hiszem, hogy van testvére, ráadásul a szülei sem élnek már - súgja oda neki, rögtön le is lohasztva a fiatalabb jókedvét.
- Akkor legalább az ő nevét megjegyezted?
- Öhm… nem kérdeztem - simít zavartan a tarkójára.
- Kérsz rá fahéjt? - töri meg a lány Jooheon kikívánkozó szentbeszédét Hoseok egyik kedvenc hozzávalójának szükségét megérdeklődve, mivel pontos képet kap az ital leendő tulajdonosának kilétéről.
- Nem, köszi - inti le, elvéve az átnyújtott poharat. - Vond le tőlem - hagyja ott a meglepetten rámeredő párost, és visszasétál a fiúhoz, ki ezidő alatt azt csinálta, amit eddig mindig tett. Kifelé bambult… - Tessék - csúsztatja a bögre mellé, mire egy értetlen pillantást kap. - A ház ajándéka.
- Miért? - szaladnak szemöldökei kétkedve homloka közepére, hiszen nincs hozzászokva az efféle bánásmódhoz.
- Ha amiatt félsz, hogy elhíznál, csak szólok, hogy csöppet sem hizlalóbb, mint az a vacak - bök a félig megivott kávéra, ezzel is célozva Hyungwon kifejezetten, még így a vékony pulóverben is tökéletesen kirajzolódó karcsú alakjára.
- Az aggaszt a legkevésbé - jelenik meg valami nagyon halvány mosolyszerűség szája szegletében, ám éppen csak egy pillanatra, mit Hoseoknak szerencsésen sikerült elkapnia.
- Ez megnyugtat. És mondd, mit szoktál szabadidőben csinálni? - kezdeményez beszélgetést, azt remélve, hogy Hyungwon legalább egy kicsit is vevő rá.
- Itt lenni…
- Tényleg? - tettet örömmel vegyült meglepettséget. - Én is.
- De te itt dolgozol, nem?
- Basszus, tényleg - csap finoman a homlokára, egyre inkább produkálva magát az élénkebb színbe váltott fiúnak. - És mi a neved?
- Hyungwon.
- Szia, én Hoseok vagyok - nyújt neki kezet, amit a fiatalabb egy másodpercnyi hezitálás után el is fogad, fejben már elkönyvelve, hogy ez a férfi nem komplett.
- Tudom - húzza vissza végtagját az asztal alá.
- Tényleg? Honnan?
- Oda van írva - bök a mellére olyan hangsúllyal, mint aki nem akarja elhinni, hogy Hoseok tényleg ennyire ostoba lenne.
- Na, te mennyi mindent tudsz már rólam, én meg rólad semmit - sóhajt fel eltúlzottan nagy szomorúsága közepette.
És így történt meg, hogy az idősebb szép lassan elérte Hyungwon együttműködését a beszélgetést illetően, semmiségnek tűnő, ám a fiatalabbról komoly dolgokat eláruló témákkal. Az a pár vendég, aki időközben betévedt, nem szorult a férfi kiszolgálási képességeire, elvégre a másik két személyzeti tag tökéletesen elbírt a szegényes társasággal, úgyhogy teljes figyelmét a fiúnak szentelhette.
A délután kellemes hangulatban, érdektelen információk tömkelegének cseréjével és sokkal édesebb ízben telt, mint azt Hyungwon hinni merte volna felkelése pillanatában. Eme napot már régen elkönyvelte magában tragédiának, amin a barátai sem tudtak változtatni, egy idegen mégis könnyedén megtörte elszántsága egyébként vastag falát. Tőle szokatlan módon beszédes és feltárulkozó énje még őt is meglepte, de tagadni sem tudta volna, hogy élvezi az idősebb figyelmét.
- Te, mi lenne, ha holnap átjönnél és együtt unatkoznánk át a Karácsonyt? Itt lakom nem messze, ráadásul én is tudok ilyen förtelmes löttyöket készíteni, még kérned sem kell - kérdi, közben hevesen mutogatva lakhelye irányában.
- Én nem szoktam unatkozni…
- Akkor mit csinálsz itt egész nap?
- Gondolkodom.
- Már értem akkor miért vagy ilyen savanyú - kuncog fel Hoseok, mi nevetéssé erősödik Hyungwon - számára - vicces arckifejezése láttán. - Tényleg jó lenne - vált vissza komollyá. - Van erkélyem, bár azt nem ígérem, hogy sokan fognak mászkálni az utcán, de, ha az hiányzik, majd én járkálok neked pár kört, hogy meglegyen a napi néznivaló.
- Hyung…
- Hm?
- Köszönöm…
- Már megint mit?
- A mait.
- Ez azt jelenti, hogy eljössz? - csillannak fel Hoseok szemei. - És egyébként is, hagyd abba ezt a köszöngetést, mert az idegeimre megy.
- Még meggondolom - töri össze két egyszerű szócskával a férfi lelkesedését, ám ez koránt sem jelenti azt, hogy feladja. Zárásig még van öt perce, mindent be kell vetnie!
- Jobb otthon egyedül? Velem is gondolkodhatsz, bár azt sem tudom megígérni, hogy én képes leszek huzamosabb ideig csendben törni a fejem, ugyanis nincs min.
- Meggyőztél - ajándékozza meg hosszú hetek óta először egy, már majdnem igazi mosollyal, mi Hoseoknak jelenleg bőven elég.
- Akkor, add a telód, beírom a számom, te meg írd fel ide légyszi - vesz elő a derekára kötött kötényből egy kis jegyzetfüzetet, valamint tollat, amit Hyungwon elé tol, míg ő átnyújtja a mobilját. - Ha végeztem, küldöm a címet.
- Kö-
- Khm…!
- Jó.
