Hyungwon pov.
A napjaimat a közöny és a változatlanság árnyékában élem, mintha egy unalmas sorozat jelentéktelen mellékszereplője lennék. Természetesen tisztában vagyok vele, miszerint ez kizárólag az én hibám, azonban fogalmam sincs, mit tegyek ellene és őszintén, nem szándékozok túl nagy erőfeszítéseknek kitenni magam, ha minden esély meg van rá, hogy rosszul sül el, netán nem történik semmi. Nem félem a holnapot, elvégre tudom, számomra nem tartogat semmi szokatlant, s ez talán így is van rendjén. Csupán egy átlagos ember vagyok a sok közül…
A kora ősz zord időjárása nem kedvez se nekem, se hőn szeretettem kutyámnak, ki galgó - ismertebb nevén spanyol agár - fajtájának köszönhetően rövid fedőszőrzettel lett megáldva, mihez társul nyúlánk, karcsú, tekintélyt parancsoló alakja, kifejezetten nagy felületet kínálva ezzel fázási lehetőségként. Ugyan a nyár alig köszönt el, az utóbbi esős napok lehűlést hoztak ránk, minek köszönhetően előkerültek a hosszú nadrágok és pulóverek.
Jaegerrel sokban hasonlítunk egymásra, a testalkatunktól eltekintve, mert bár mindenki azt hiszi, hogy emiatt vettem magamhoz, az igazság az, hogy pusztán véletlen került mellém társnak, egyenesen szülőhazájából. Minden évben február elsején, a vadászidény végén temérdek galgót akasztanak fel, lőnek le, kötnek ki az erdőben, vagy éppen szabadulnak meg tőlük más-más módszerekkel, elvégre ők csak addig kellettek, míg vadászni lehetett velük. A további költséges eltartásuk felesleges, onnantól megszabadulnak tőlük, így minden évben újakat vásárolnak, amihez szorosan köthető a szaporító piac virágzása. Nos… Jaeger sosem volt vadász. Minden idényt egy kiképzés előz meg, mikoris formába hozzák az agarakat, mihez szintén temérdek módszerük van. Jaeger a többi társával egy kocsi mögé volt kikötve és úgy futtatva, mikor a sokadik kilométer után feladva összeesett, s a további útnak hatalmas ára lett. A bőre rengeteg helyen megégett, hiányzott. Az állat alultáplált volt, rettegett. Itthoni állatvédők egy csapata hozta haza több hasonlóan sanyarú sorsú, félholt galgóval együtt, minek a decemberi rendezvényén véletlen botlottam Jaegerbe és onnantól vagyunk társak.
… tehát mindketten kellően fázunk, de ő nem kap ruhát, míg öt fok felett van a hőmérséklet, mert könnyen eltunyul. Az immunrendszere viszonylag jó, a bőre és bundája helyrejött, fekete-fehéren csillog, jelezvén egészséges mivoltát, ráadásul mintha sosem ártott volna neki ember, úgy imádja őket.
A park széléhez érve lecsatolom a pórázról, s Jaeger csóválva kezd rohanni, az első bemelegítő köröket megtéve, végig a közelemben maradva. Könnyen behívható, értelmes jószág, azonban az alkalmi süketsége hagy némi kivetnivalót a viselkedését illetően. És, hogy ezt ma is bizonyíthassa, kiszemelve egy, a padon egyedül ücsörgő fiatalembert, éppen csak egy pillanatra hegyezi irányába füleit, mire rögtön ugrok, hogy elkapjam, de ő már el is tűnt. Jaeger kergetése a legeseménydúsabb dolog az életemben, amihez társul az általa kiválasztott személyektől való heves bocsánatkérések sorozata, merthogy az emberek nagyja nem szereti a kutyákat, hiába jó szándékkal megy oda ez a mamlasz. Ugyan esélyem nincs utolérni, de jelentősen lecsökkenthetem a barátkozási idejét azzal, ha én is futásnak eredek, végig a nevét kántálva, természetesen eredménytelenül.
- Elnézésth - ragadom meg Jaeger elől vastagított bőrnyakörvét és rántom magamhoz, közben próbálva rendezni a zihálásomat. - Még gyerek… alig másfél éves… - nyögök ki magyarázat gyanánt ennyit.
- Semmi baj, szeretem a kutyákat - üti meg fülemet a fiú kellemes hangja, így ráemelve tekintetem bizonyosodom meg afelől, hogy mosolyogva bólint, alátámasztva előbbi szavait. Egy tizedmásodpercre lefagyva felejtem gyönyörű arcán szemeimet, majd fejemet megrázva engedem el Jaeger nyakörvét, hogy odamehessen hozzá. - Nagyon szép kutya. Agár, ugye?
- Igen, spanyol agár - helyeselek némi késés után. Nem titkolt tény, miszerint engem előbb vonzz a saját nemem, mint az ellenkező, ám eddig inkább a férfiasabb egyedeknek szenteltem nagyobb figyelmet, azonban ez a fiú tényleg gyönyörű. Egy egyszerű sötét farmert, illetve hasonló színű, kapucnis pulóvert visel, melytől teljesen elüt világos bőre, mihez társul szőke hajkoronája. Arcán hatalmas mollyal simogatja Jaegert, teljesen beleélve magát a műveletbe.
- Én mindig is szerettem volna kutyát, de édesapám allergiás rá, így amíg otthon lakok, sajnos nem lehet - meséli kissé szomorkásan, ám mimikája semennyit nem változott.
- Gyakran jársz ki ide?
- Változó.
- Mi minden este erre sétálunk, úgyhogy ha gondolod, csatlakozhatsz hozzánk, mikor időd engedi.
- Komolyan? - pillant fel rám olyan csillogó szemekkel, mintha csak azt mondtam volna, most nyerte meg a lottó főnyereményt.
- Komolyan.
- Ahh, köszönöm - ugrik fel hirtelen és átölelve megszeppent mivoltomat, gyengéden megráz, majd elengedve engem örömködik tovább a kutyával. Az átéltek után fél percig még pislogni is elfelejtek, s végül konstatálva, hogy a fiú hiperaktív, túlontúl közvetlen, ráadásul tuti nem százas, tovább indulok, immár plusz egy taggal bővült csapatunkkal. - Egyébként, Lee Minhyuk - nyújt nekem kezet.
- Chae Hyungwon.
- Szép neved van - mosolyog rám kedvesen. - És őt hogy hívják?
- Jaeger.
- Különleges, mint ő maga. Az egyik barátomnak bullterrierje van, bár illik is a sráchoz, mert olyan alacsony, meg masszívabb. Nem kövér, inkább mondanám izmosnak, és a kutyája is hasonló, csak azt Malackának hívják, bár igazán indokolt, hiszen szegény folyton röfög, meg fura hangokat ad ki - hadarja hatalmas beleéléssel, mellé kezeivel hevesen gesztikulálva. - Úgyhogy szerintem minden kutya valamilyen módon illik a gazdájához, de nekem fogalmam sincs, hozzám milyen lenne való. Talán egy spániel, vagy kicsit nagyobb kutya. Szerinted? - kérdi, s közben bár nem sétálunk valami gyorsan, állandóan jár a keze, vagy szinte pattog a földön, ami jelzi, hogy tele van fölös energiával. Jó neki…
- Egy csivava - vágom rá némi éllel, egy negédes mosolyt varázsolva ajkaimra.
- Most mért mondod ezt~? - kezd nyafogni, mintha már ezer éve jó barátok lennénk, s vele tényleg nem is érzem magam olyan feszélyezetten, mint más, alig pár perce megismert idegennel tenném. - A csivavák állandóan ugatnak, meg kisebbségi komplexusuk van, ráadásul hiperaktívak is!
- Pontosan - szélesedig mosolyom vigyorrá, ahogy rávilágít a tényekre.
Nem hittem volna, hogy találkozunk még, annak ellenére sem, hogy mennyire jól megismerkedtünk abban a bő órában, míg együtt sétáltunk a parkban. Ő megállás nélkül csak beszélt és beszélt, mindenről, ami épp az eszébe jutott, én meg ezt örömmel hallgattam, annak ellenére is, hogy többnyire nem bírom a fecsegős embereket. Valahogy a csend és a nyugalom mindig közelebb voltak hozzám, de Minhyuk nem csupán gyönyörű, vicces, kedves, valamint mérhetetlen törődő. Kivételesen nem én rohangáltam Jaeger után, sőt, még csak nem is utána kellett, hanem vele futott, merthogy drága kiskutyám nem látogatott meg más embert a séta során, elég volt neki az első áldozata.
Tehát másnap egyáltalán nem számítottam a fiúra, s talán ezért is ér akkora megdöbbenéssel, mikor valaki a vállamnak szaladva kap el és állít meg, mitől én kis híján, gyomron könyököltem, de szerencséjére még időben sikerült megálljt parancsolnom heves védekezési ösztöneimnek.
- Késtél - vádol meg azonnal, pedig én még fel sem fogtam mi történik. - Már másfél órája itt ülök, azt hittem nem is jössz.
- Túlóráztam…
- Add meg a számod, hogy legközelebb ne fagyjak meg potyára - ereszt el, hogy mélyen a zsebébe nyúlva előhúzhassa a telefonját, mit mindenféle kétkedés nélkül ad át nekem. Minden tettén, vagy megszólalásán, újfent elcsodálkozom, majd végül mivel ő ekkora bizalmat tanúsít felém, úgy döntök, hogy nekem sincs mitől félnem.
Ezek után Minhyuk minden nap ott várt minket a parkban, késő este, sötétben, hidegben. Ha valami miatt késtünk, csak dobtam neki egy üzenetet, de egyébként nagyon igyekeztem, hogy minél előbb kiérjünk. Talán kicsit rideg a viselkedésem irányába, de eddig még nem jegyezte meg, ráadásul így is felszabadultabb vagyok mellette, mint akár a munkatársaim mellett. Tele van vidámsággal, pozitív, önbizalomból sincs hiánya, és egy pocsék nap után is képes megnevettetni, pedig az másnak még jókedvemben sem szokott sikerülni. Botorság lenni azt mondani, hogy belé szerettem, de végtére is mindegy mit érzek, ha egyszer ő nem olyan…
Hétvégente előbb megyünk, még világosban és tovább is maradunk, ám most ugyan csak négy óra, úgy szakad az eső, hogy ebből nem lesz parkozás ma. Jaeger eleve utál esőben lent lenni, csoda, ha hajlandó ilyenkor elvégezni a dolgát. Nincs mit tenni, felhívom Minhyukot, nehogy feleslegesen kimenjen ilyen rossz időben…
- Szia - szólok bele egy halovány mosollyal, mit egyedül a hír sötétje árnyékol be. - Ne haragudj, de ma nem megyünk ki, mert szakad az eső, amit egyikünk sem tolerál valami jól… - vázolom fel gyorsan a helyzetet, mire egy szomorkás, mély sóhaj a válasz.
- Értem… - mond csupán ennyit az egyébként mindig szószátyár fiú. Jogosan érint rosszul, nem?
- De ha gondolod, átjöhetsz, itt is tudsz játszani Jaegerrel.
- Komolyan? - érkezik az izgatott kérdés. Mindig így örül ezeknek a semmitmondó dolgoknak és én ettől csak furábban érzem magam.
- Átküldöm a címem - nyomom ki, fejben sokadjára is hülyének könyvelve idióta személyemet, amiért ilyen heves szívverést képes kiváltani belőlem egy ennyire apró dolog…
Míg Minhyukot várjuk, én gyorsan összepakolok, nagyjából rendet rakok, felöltözök itthoniból valami normálisba, s mire elkészülök, ő pont megérkezik. Némi higgadtságot erőltetve magamra lépkedek az ajtóhoz, útközben még utoljára ellenőrizve külsőmet a tükörbe, akár egy tini, aki randira készülődik.
- Szia - köszön rám szokásos hatalmas mosolyával. - Ezt nektek hoztam - nyújt át egy kis zacskót, amiben egy üveg ital, csoki, meg valami plüss van, ami már csak a füle méretéből is nyúlra emlékeztet, bár fentről nem sokat látni belőle.
- Köszönjük - lépek el az útból, hogy beljebb invitáljam. - Nézd, fiú, ki van itt - hívom elő a kanapén elnyúlva alvó lusta ebemet, ki komótosan kifelé lépkedve mered rám, majd amint észreveszi a szőkét, azonnal felélénkülve ugrik a nyakába.
- Nagyon szép lakás - néz körbe, nyomában hű kiskutyámmal. A konyhába tevékenykedek, elrakom a kapott dolgokat, miközben ők a lakást szemlélik, aztán mikor végzek, utánuk eredek. Minhyuk nem nagyon zavartatja magát, a hálóba tapogatja és kommentálja a képeket, könyveket, meg úgy mindent, ami a kezébe akad, folyamatosan magyarázva Jaegernek. - Nézd milyen morcos volt már kicsinek is - emeli a kutyának szemmagasságba az egyik családi fotómat. Hogy még véletlenül se zavarjam meg őket, csupán az ajtókeretnek támaszkodva, keresztbetett kezekkel figyelem minden tettüket, de persze Jaeger tud a jelenlétemről, ellenben Minhyukkal. - Sokkal magasabb a szüleinél. Talán a gólya hozta… - morfondírozik, még rá is bólintva erre az abszurd ötletre. - Képes ilyen nyálas regényeket olvasni? Könyörgöm, csillogó vámpírok… - neveti el magát, visszatéve a kötetet, mint várható volt, nem a helyére. - A melegséget elfogadni képtelen társadalom - olvassa fel hangosan a címet, mire én mögé ugorva kapom ki a kezéből a könyvet, mielőtt véletlen bele találna lapozni. Utólag belegondolva, ez volt a legrosszabb ötlet, amit tehettem.
- Öhm… - próbálom menteni a menthetetlent. - Főztem valami vacsorafélét - motyogom lesütött szemekkel, közben visszatéve a könyvet.
- Oké - kerül meg engem, hogy távozhasson a szobámból, egyedül hagyva a kínosabbnál kínosabb gondolataimmal. Végülis, minden ismerősöm tud róla, egyedül neki nem mondtam el, és ha eddig meg volt rá az okom, már lényegtelen...
Evés közben a várt feszült és kellemetlen csend helyett Minhyuk még feszültebb mesélése kíséri az evőeszközök monoton csörömpölését. Általában a beszédéhez jó érzések és kellemes hangulat társul, most azonban össze-vissza hadovál, látszik, hogy ideges, ami engem sem éppen nyugtat meg, főleg, mert szinte biztos a könyv az oka, melyből egyenesen következik, miszerint őt zavarja a dolog. Lényegében ezért szerettem volna elkerülni…
A vacsora befejeztével egy fél órás pihenés következik, amit Minhyuk Jaegerrel tölt, én meg a telefonommal, mikor is bejelenti, hogy mennie kell, mert otthon van pár elintéznivalója. Természetesen ennél átlátszóbb kifogást nehéz lenne találni, ami arra enged következtetni, hogy már nem is nagyon érdekli, csak mehessen, de én hülyén ráerőszakoltam magunkat, elvégre attól, hogy esik az eső, a kutyának még le kell mennie, ha csak kis körre, akkor is. Az út sem telt másként, mint a fent eltöltött idő, de számomra már mindegy, csupán emésztgetem a tényeket.
Csak akkor értettem meg mindent, mikor újfent kettesben maradtam a kutyámmal. Azzal a kutyával, aki több szerencsétlenségen és szenvedésen ment már keresztül rövid másfél éve alatt, mint én azt elképzelni tudnám, mégis bízik, szeret mindennemű feltétel, vagy elvárás nélkül. Vele szemben nekem nincs szomorú múltam, bár mint mindenkit, engem is értek különféle atrocitások, a közelében sincsen a történetem Jaegerének, ami mellesleg szintén az én kezemben van. Tőlem függ kettőnk jövője, s valahogy már képtelenségnek találom az életünket egy unalmas sorozathoz hasonlítani, mikor Minhyuk a maga bohókás, szeleburdi természetével egy nevetséges doramává változtatta, melyet nem mellesleg most tervezek veszni hagyni. Tény, sokáig úgy voltam vele, hogy nem teszek felesleges erőfeszítéseket, amiknek nem biztos az eredményessége, azonban itt sajnos semminek sem az… Ha nem most, akkor meg mikor? Hogyan fogok nyugodt lelkiismerettel élni, egyedül, ha még csak nem is mondhatom, hogy legalább megpróbáltam?
- Fiú, holnap csúnyán beégetjük magunkat, jó? - simítok végig kobakján egy erőltetetten hamis mosollyal, mely tükrözni hivatott szánalmasságomat. - De legalább te itt vagy nekem - vigasztalom magam, elengedve Jaegert, hogy lefekve az ágyba, felhívhassam magam mellé aludni.
Nem tudom mennyire szerencse, de vasárnap reggelre már nyoma sincs az előzőnapi esőzésnek. Az elmúlt idők megszokott hidege helyett meleg és világosság fogad, minden akadályt elűzve ahhoz, hogy a parkba mehessünk. Az esti sétával ellenben most direkt ebéd utánra tervezem, s hogy ezen Minhyuk is részt vehessen, ha szeretne, írok neki egy üzenetet az időpontról.
A betonrengeteg nem sínylett nagyobb károkat az erős csapadékozástól, melynek nyomait délutánra teljes mértékig felszárították a Nap kitartóan ostromló sugarai, váratlan hőséget hozva ránk. Én ugyan nem kifejezetten élvezem, Jaeger farokcsóválva siet a park irányába, csak arra várva, hogy elengedve őt kifuthassa magát. A hiedelmekkel ellentétben nem túl nagy a mozgásigénye, hiába képes hatvannal rohanni, a napi szaladgálás után fel sem lehet otthon kelteni. Egy igazi kanapé kutya, akinek mindene a kényelem.
Az első fát elhagyva, azonnal lecsatolom a pórázról, annak biztos tudatába, miszerint hiába van még közel az úttest, ő nem fog kiszaladni. Néha a járdán is elengedem, mert szófogadó ám, csak éppen túl közvetlen mindenkivel és nem mindig van elég energiám szabadkozni az áldozatainak.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem remény, azonban mikor már távolról meglátom Minhyuk szőke hajkoronáját a megszokott helyen, a pulzusom megugrik, s talán kissé menekülhetnékem is támad. Könnyűszerrel simíthatnám el az ügyet anélkül, hogy még jobban sérülne a kapcsolatunk, mégis elrontani jöttem ezt. És, hogy még véletlenül se maradjak leplezetlen, Jaeger kiszúrva a srácot, azonnal hozzá siet, mire nekem akaratlanul is erőtlen mosoly kúszik ábrázatomra.
- Szia - köszön mosolyogva, éppen csak egy pillanatra felnézve rám a kutya dögönyözéséből, mint ahogy az mindig is lenni szokott. - Szép időnk van, mi? Idén már nem is számítottam ilyen melegre - egyenesedik ki, alkarjával végigtörölve a homlokán. - Akár fagyizni is elmehetnénk, innen nem messze van egy cukrászda, ahol télen is árulnak. Mit szólsz hozzá? - kérdi szórakozottan, megindulva előre, mintha tegnap mi sem történt volna…
- Nekem mindegy - rántok vállat, azon agyalva, hogy ezt most csak megjátssza, vagy tényleg lezárta a témát?
- Van nálad labda? - nyújtja felém a tenyerét, mire én mindkét kezemet a magasba emelem.
- Úgy nézek ki? - mutatok végig egy szál pólót és farmert hordó mivoltomon, ahova, ha akarnék sem tudnék látatlanul labdát rejteni.
- Nálad sosem lehet tudni - ajándékoz meg egy pimasz vigyorral, útközben felvéve egy botot, azonban nekem valahol itt tört el a mécses, képtelen vagyok tovább ezt folytatni.
- Minhyuk, figyelj, beszélnünk kell…
- Woow, de komoly lettél hirtelen - fékez le mellettem, ezzel engem is megállásra késztetve. - Én mindig próbállak beszédre bírni, tehát most bajban vagyok, mi? - húzza el a száját aggodalmasan, ám látszik rajta, hogy nem kifejezetten nyomasztja a dolog, bármiről legyen szó.
- Nem, dehogy, csak a tegnapi-
- Már az elején sejtettem, hogy más vagy - jelenti ki, ezzel határozottan vérig sértve engem… - Mármint nem úgy! - kezd szabadkozni, kezeivel hevesen gesztikulálva mellé, mint mikor idegesen mesél valamiről. - Nem tűnsz másmilyennek, vagy nincs rád írva semmi, és… áhh, ebből már nem jöhetek ki jól - neveti el magát, zavartan a tarkójára simítva.
- Mindegy - intem le őt. - Csupán tisztázni szerettem volna, ha már erre rájöttél, hogy ráadásul én… - zavartan pillantok körbe, de mivel senki nincs a közelünkbe, semmi nem akadályozhat meg benne, mégis a lehetetlennél halkabban beszélek tovább. - … azt hiszem beléd szerettem - motyogom a földnek, ám még mielőtt felnézhetnék rá, hogy láthassam a reakcióját, váratlanul rám ugrik és lábait összekulcsolva a derekamon billent ki egyensúlyomból, mi miatt kecsesnek a legjobb indulattal sem mondható mozdulattal borulunk fel, akár egy kidőlt villanyoszlop. - Yah, attól még ne bánts! - emelem fel a hangom, megpróbálva lehámozni magamról a hozzám tapadt srácot, inkább kevesebb, mint több sikerrel, ugyanis kifejezetten erősen szorít. - Nézd, még a kutya se tudja mi bajunk - hessegetem el a fejemtől kiszabadított kezemmel Jaegert. - Minhyuk? - tekintek le rá, de csak a hajával találom szembe magam, miközben ő az arcát a mellkasomba temetve nyomorgat tovább. Kivételesen egyáltalán nem érdekel, hogy ki és mit hisz rólunk, de kétségtelenül sajnálom a járókelőket…
- Tudod honnan tudtam? - kérdi nagyon halkan és alig érthetően.
- Nem.
- Onnan, hogy én is…
- Aha. És mi?
- Olyan hülye vagy, Hyungwon - pillant fel rám könnyes szemekkel, mitől összeszorul a torkom, főleg, mert azt sem tudom mit tettem.
- Ez kétségtelen.
- Azt hiszem én is beléd szerettem - mélyeszti étcsokoládé barna íriszeit az enyémekbe, s még mielőtt bármit reagálhatnék, közelebb hajolva nyomja ajkait az enyémekre, de éppen csak pillanatra, hogy utána elengedve engem állhasson fel a saras földről. - Tehát ott tartottunk, hogy megyünk fagyizni, ugye? - terül el egy hatalmas mosoly az arcán, mitől szemöldökeim összeszaladnak értetlenségem végett. Ki ez a fiú és miért…?
- Legalább segíts fel - nyújtom felé a kezem fél percnyi hezitálás után, de ő csupán megfordul és elindul tovább, a kutyámmal a nyomában.
- Segítsd fel magad… - ereszt meg egy elégedett kacajt, minden porcikájával azt sugallva, hogy nekem tényleg muszáj lesz egyedül felkaparódnom a földről, ahova nem mellesleg ő juttatott.
Ha a jelenlegi életem nem egy elcsépelt, nyálas doramához hasonlítana, hanem mondjuk egy akciófilmhez, most tuti kitekerném a nyakát, ám ehelyett levakarhatatlan mosollyal feltápászkodom, és utána rohanva ugrok ezúttal én rá, annak reményében, hogy visszafizethetem a tartozásom…
