“ … Kedves Naplóm, te látod, hol rontottam el? Hol siklott ki az életem? Hol kanyarodtam rossz irányba? Ha nekem kellene erre felelnem, azt mondanám, már az elején, egészen máig, minden nap. Minden tettem rossz, mindennel csak mélyebbre ások, hiába legfőbb célom változtatni ezen. Te mit tennél a helyemben? …”
Őszintén? Fogalmam sincs, Hyungwon. Ha olyan családom lenne, mint neked, és ennyire kilátástalannak tűnne, lehet, már rég feladtam volna. Nem tudom, pontosan mikor, de őszintén elkezdtelek tisztelni azért, hogy mindazok ellenére, amik történtek vele, még mindig itt vagy, még mindig küzdesz. Egyre inkább érdekel, ki vagy te valójában…
- Miért vagy ilyen nyomott, hyung? - hajol fölém Jooheon, megzavarva csendes elmélkedésemet.
- Nem vagyok nyomott - pillantok rá érdeklődően, hogy ugyan, mégis miből vonhatta ezt le.
- De, az vagy - éri őt be Kihyun, majd végül az egész csapat.
- Jó, akkor az vagyok - hátrálok vissza. Kihyunnal nem érdemes vitázni, mert amilyen kis hörcsög, addig nem nyugszik, míg ki nincs mondva az igaza.
- Ma egész nap csak ültél, és nézted a semmit. Nem vagy beteg? - lengeti meg kezét a szemem előtt Changkyun, mintha nem lett volna már eleve övé minden figyelmem, amint megszólalt.
- Nem vagyok. És ti, hogy állandóan engem vegzáltok?
- Migzálunk?
- Egyre furcsább szavakat használsz.
- Gyanús~
- Na jó, hagyjatok, és induljunk - állok fel, mielőbb késznek nyilvánítva magam a távozásra, mert már nem bírom ezt sokáig. Én nem veszem észre, hogy egy kicsit is másabb lennék, ők viszont folyamatosan ezzel jönnek, úgyhogy lehet benne valami. Talán baj?
- Most hagyjunk, vagy induljunk? - akad még belém Kihyun, csak úgy, a biztosság kedvéért.
- Lehetőleg mindkettőt…
Hyunwoot és Kihyunt közel nyolc éve ismerem, még középiskolából, ahol hamar legjobb barátok lettünk. Időközben mellettük jöttek-mentek haverok, barátnők, ismerősök és ismeretlenek, de a kapcsolatunk töretlen maradt minden zűr ellenére is. Tény, volt egy jó fél év, mikor egyikünk sem kereste a másikat, de annak egy nagyon komoly félreértés volt a hátterében, melyet máig nehéz téma felhozni.
Minhyukot itt ismertük meg, közel két éve, ha jól rémlik, pont a könyvtárban, mert szabadidejében ott dolgozott akkoriban. Mélyen lelkiismeretes, mindenkivel segítőkész, aranyos fiú. Biztos vagyok benne, hogy ezért nem talált helyet magának itt. Ahol sok az ember, aktívan él az ármánykodás, a gyűlölet, s akár az állatok, hierarchiai ranglistát állítanak, ezzel a leggyengébbet kitaszítva. Mi szeretjük Minhyukot…
Tavaly év elején jött Jooheon és Changkyun. Jooheonnal kosáron találkoztunk először, mikor izomból Kihyunnak ment és fellökte. Azóta is eleven él a fejemben az az ordibálás, amit ott leműveltek. Esküszöm, életem legjobb műsora volt.
Changkyunt pedig Minhyuk korrepetálta szabadidejében az egyik prof kérésére, s teszi néha még a mai napig, a többiekkel együtt. Olykor mindenkinek elkél egy kis segítség, bár engem szerencsére jó memóriával áldott meg az ég, nincs szükségem tanulásra, ha kellően figyelek az előadásokon.
“ … Pulzusom hirtelen ugrott a normális mértékek legfelső határa fölé, a tenyereim leizzadtak, bepánikoltam. Csak néztem irányomba közeledő alakját, dühtől és elfojtott indulatoktól csillogó, fekete íriszeit, tudván, hogy nekem minél előbb el kellene tűnnöm, menekülnöm, a lábaim mégsem mozdultak, megfagytam.
Hogy fájt-e? Lelkileg. Viszont már annyi sérelem ért eddigi életem során, hogy egyel több, vagy kevesebb igazán nem számított…”
Nem mindig világos, mik történnek Hyungwon egy napja során. Néhol annyira túlbonyolítja, vagy éppen maximum körülírja, hogy nem értem, képtelen vagyok felfogni a cselekedeteket, mindössze az érzések maradnak. És nem tetszik… Utálom, hogy átérzem a leírtakat, hogy ismerem a fájdalmát, hogy olyan, mintha engem bántanának, engem csúfolnának, én lennék elnyomva.
Sűrűn előfordul, hogy este csak fekszek az ágyamban, és a plafont bámulva gondolkodok. Alapjáraton mindent szoktam csinálni, csak éppen az agyamat feleslegesen járatni nem. Az ilyesfajta haszontalan, kimerítő hülyeségek helyett fizikailag élem ki magam, edzve a testemet, ezzel megtisztítva a lelkemet is. Hyungwon meséiből nem úgy fest, hogy ő sokat foglalkozna a kondijával. Lehet, tök dagi… Meg kéne keresnem az évkönyvben, mielőtt kövérnek titulálom, mert, bár a mozgás tényleg segítene rajta, nem ír súlyproblémákról, így nem valószínű, hogy ez állna a háttérben. Mindegy, mozognia kell és kész.
Mint már említettem, nem ismerem túl jól a várost, s ezért is olyan meglepő az egyetemtől nem messze lévő, majdhogynem gettó szerű környék, ahova a következő utam szól. Nem valami bizalomgerjesztő ez a sok, magas, ormótlanul ronda, lelakott, piszkos ház, melyek többségéről omlik a vakolat. A föld tele van szeméttel, és mindenfelé kétes emberek mászkálnak. Nem szokásom félni, úgy hiszem, meg tudom védeni magam, innen azonban elhúznak az ösztöneim, mehetnékem támadt. Nem csodálom, hogy Hyungwon nem érezi jól magát, ha egy ilyen helyen él…
Mielőtt elindultam, háromszor is meggondoltam, hogy biztos van-e keresnivalóm egy sörözőben, elvégre italt igen ritkán fogyasztok, és még csak a hasonló helyek sem vonzanak, ám, ha már belekezdtem ebbe az egészbe, végigcsinálom. Azt mondjuk titkon remélem, hogy az utolsó helyszín maga Hyungwon lakása lesz, és nem kell őt keresgélnem.
Betérve a pincehelyiségbe, azonnal megcsap a meleg, s az alkohol füsttel vegyült kellemetlen szaga. Az a néhány fa lépcsőfok, mi teljesen levisz, esély arra, hogy elmenekülhessek, ám nem teszem. Nagy szemekkel, már-már érdeklődve kémlelem az apró teret, benne a bódult, öntudatlan, vagy éppen túlontúl merész vendégeket, kik az asztal felett roskadnak, netán ingatagon járkálva kiabálnak.
- Csak egy kóla lesz - intek a pultnál, tekintetemet le nem véve a sok kétes alakról.
- Parancsolj - adja ki a kétajtós férfi, s én összekaparva magam, helyet foglalok a legnyugisabb sarokban.
Hyungwon, ha a következő helyszín egy kupleráj, felejtsd el, hogy oda megyek…
Mégis ki kér kólát egy italbárban?! Sebaj, megmaradt a kemény imidzsem. Akár egy csecsmőnek…
“Kedves Naplóm
Szívesen leírnám, mi volt szép a mában, mi jó dolgok történtek velem, miképpen tettem meg mindent azért, hogy vidámabban teljen a napom, de mondd, mégis hogyan helyezzem azokat előtérbe ilyen körülmények között?
Mikor haza értem, még nem volt itthon senki, így adódott elegendő időm gondolkodni, mely sosem vezet semmi jóhoz. Nem is ezzel van a gond… Nyolc óra magasságában anya is megjött, ki idegesen berongyolt a szobámba, leszidott a bent uralkodó káosz miatt (akadt néhány koszos ruha a székemben), majd ingerülten hozzám vágta, hogy menjek le apámért a kocsmába, mert kur nagyon elege van már belőle. Nem volt mit tenni, összeszedtem magam és elindultam.
A környéken három kocsma található, de apu csak akkor jelenik meg a többiben, ha a törzshelye, az Encián valamilyen komoly oknál fogva zárva van. Amint leértem, és meglátott engem, a kezét emelve fenyített, ezzel azonban csak az a baj, sosem tudni, mikor lesz mozdulata intőből tettleges. Kezdődött minden elölről. Ha otthagyom, otthon kapok, ha erősködök, itt. Félek tőle, rettegek, még józanon is, ilyenkor viszont ingerültebb, kiszámíthatatlanabb.
Nagyon elegem van már ebből… Huszonegy évesen ennek pont fordítva kellene lennie, ám én gondolni sem tudok rá, hogy bulizzak, kikapcsolódjak, jól érezzem magam, mert nyomorban, fenyegetettségben nőttem fel, ahol valahol mindig én voltam a felelősségteljesebb. Hova lett a gyerekkorom?
Azóta is puskaporos a hangulat, minden az én hibám…
2017. Április 24
Hyungwon”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése