Megcsaltam volna az én szeretett novellámat, ami segített azzá lenni, aki vagyok? Jó, ez azért kicsit túlzás, de tényleg nagyon fontos nekem az a könyv.
Eddig komolyan úgy gondoltam, hogy mások nyomora csak magasabb szintre emel engem, de sosem néztem igazán a dolgok mögé. Talán pont ezért. Mert nem akartam elfogadni a szenvedést, és azt, hogy amennyire jó nekem, annyira lehet rossz valakinek. Hyungwonnak igaza van. Nem kell ahhoz semmi komolynak történnie, hogy ne tudd élvezni az életet. Mind mások vagyunk, s mondanám, hogy ez a szép benne, de nem, őt és a küzdelmét látva, semmi szép nincsen ebben. Ha úgy élné meg a dolgokat, mint én, az szebb lenne, de már én is kezdem máshogy szemlélni a világot.
A barátja akarok lenni. Megmutatni neki, hogy nem minden fekete, vagy fehér. Nem kell szeretni semmit, ahhoz, hogy jól érezhesd magad. A barátja leszek. A barátja vagyok.
“ ... Elhagytam magam. Mostanában sokat törtem a fejem ezen, de már minden kétség nélkül ki merem jelenteni, közel sem vagyok az, aki akár fél éve, pár hete, vagy csupán tegnap. Napról napra épülök le, annak ellenére, hogy komolyan teszek ellene, komolyan harcolok azért, hogy ezen változtatni tudjak. De mikor kilépek lakásunk nyújtotta biztonságából, mindig rá kell eszmélnem; a fű ugyanolyan zöld, az ég ugyanolyan kék. Semmivel nem lett csúnyább, semmivel nem lett szebb, csak… ugyanolyan. Valahol én is ugyanolyan vagyok, mindössze kicsit jobban összetörve…”
Mennyivel egyszerűbb lenne most megkeresnem, hogy mielőbb boldoggá tudjam tenni? Tény, egyszerűbb lenne, de elé állok azzal, hogy; bocs, beleolvastam a naplódba, és látom, nincsenek barátaid. Lehetek az első? Hahh, tuti terv. Így hát, jobb ötlet nem lévén, szép lassan, a magam tempójában elolvasom, hogy aztán majd több együttérzéssel eléállva koccolhassam fejbe, amiért ennyire nagyon elszomorított engem. Ez a pár nap, netán hét már nem oszt, nem szoroz, elvégre, lassan egy éve íródott a könyv.
- Megváltoztál…
- Hagyjál már békén - lököm arrébb nevetve a hirtelenjében magatehetetlenné vált fiút, amiért megint ezzel a maszlaggal jön nekem. - Pont ugyanolyan jóképű vagyok, mint eddig.
- Persze, hyung, nagyon szexuális vagy.
- Azért, ha lehet, ne mássz rám.
- Igyekszem türtőztetni magam.
- Ez becsületes.
- Egyébként… - vált hivatalosabb hangnemre. - Én komolyan mondtam.
- Nem te lennél az első - hagyom rá, mert azon kívül, hogy kicsivel kevesebb időt töltök velük, semmi sem változott az eddigiekhez képest.
Álmatlan éjszakáimon csak előveszem Hyungwon naplóját, és elölről elolvasom az eddig már letudott részeket, hátha olyan jelentéseket, fontos dolgokat találok, amik elsőre elkerülték a figyelmemet.
Valójában én sem tudom, miért érdekel engem egy idegen élete, de a nyomozósdi játszása, és az, hogy valaki bizalmasa lehetek - még ha erről ő nincs is értesítve -, kitölti az eddig komoly tevékenységekkel eltöltve hitt, unalmas óráimat, egy olyat kínálva helyette, ami eddig minden izgalmasnak hitt kalandomat semmitmondó játékká redukál.
“ … Egyik lyukasórámban kiálltam az egyetem udvarára, és csak vártam. Ugyan nem hiszek a csodákban, én mégis vártam, hogy csoda történjen…
Az emberek sietősen rohantak egyik helyről a másikra, vagy éppen társukkal, társaikkal nevetgélve töltötték a szabadidejüket, kizárva a külvilágot, kizárva engem. Miért hallgat bárki zenét, ahelyett, hogy a környezetére koncentrálna? Annyi szép dolog van itt… Az egyetem egyetlen, ugyanakkor több száz éves fája, mely ősszel levetett ruhája helyett ölt percről percre szebb kabátot, egy olyan csoda folytán, amivel életet teremt magán. Ez is csoda, csupán nem az, amire nekem szükségem van most... “
Lássuk csak… Vannak idekint padok, néhány zajos egyén, beton, egy öreg, ronda fa, meg hideg. Rettentően hideg. Bár, ahogy Hyungwont ismerem - mert ugye én ismerem… -, ő még ebben is találna valami szépet, még ha az nem is létezik. Szerinte bármi lehet szép, amiben mi meglátjuk azt. Szerintem az eleve szépnek teremtetett lények, dolgok lehetnek csak szépek.
Nem kell, hogy ő tudjon rólam, én már a barátomnak tartom. Időről időre eszembe jut, hogy vajon Hyungwon mit gondolna az adott tárgyról, szituációról, ha itt lenne? Tényleg érdekel. Jobbára csak miatta állok meg, jobban megszemlélni egy-egy teret, utcát, vagy éppen az égboltot, az embereket, keresve bennük azt, amit ő láthat.
Néha felettébb meglepő dolgokat találok a naplóban, ám az eddigiekkel összevetve, ez a mostani a legmeglepőbb. Méghozzá az, hogy Hyungwon gyakori látogatója volt a kávézónak, ahol akkoriban minden délutánunkat töltöttük a srácokkal. Véletlen egybeesés, vagy a sors…? Véletlen sors. Nem, mintha bármi közöm lenne hozzá, azon kívül, hogy az életében vájkálok. Viszont… Ha sűrűn voltunk egy időben egy helyen, találkoznunk kellett, így akár emlékezhetek is a kinézetére. Jó is lenne… Én, aki a reggelijére sem emlékszik.
- Kihyunnie~
- Mondd - feleli, egy pillanatra sem felnézve a könyvéből.
- Emlékszel, kik jártak mellettünk tavaly év elején a Vadkakaóban?
- Persze.
- Tényleg? - virulok fel a másodperc egy tört része alatt, hogy talán most megtudhatom, hogy néz ki gondolataim főszereplője.
- Már hogy emlékeznék ilyenekre? - emeli rám lekicsinylő tekintetét.
- Miért, hyung, kit keresel? - szenteli nekem - Kihyunnal ellentétben - minden figyelmét Minhyuk.
- Csak egy fiút, akivel elméletileg többször is találkoznunk kellett ott.
- Sok fiú megfordul az egyetem melletti kávézóban, hyung.
- Tudom, de aaaa.
- És ez most honnan jött, egyébként?
- Csak hallottam valahol, valakitől, valamit - sóhajtok csalódottan, majd magamra kapva a kabátomat, nekiveselkedek az indulásnak.
- Egy - álltam meg, hogy kiolvashassam a kívánt italt. - Extra csokis kakaó csodát kérek szépen, fahéjjal a tetején - adom le a rendelésem, s míg azt elkészítik, szemeimmel kikeresem a szélső ablak mellett megnevezett asztalt, hogy aztán nyugodt szívvel foglalhassam el.
“ Kedves naplóm
Ma nincs kedvem beszélgetni, de fontosnak vélem, hogy leírjam ezúttal is a napom, hogy legalább elmondhassam, én tényleg megpróbáltam. Mert, bár érzem a végét, talán nem is akarom annyira, mint két és fél hete, más úgysem marad, minthogy megpróbáltam.
Mint az esetek nagy többségében lenni szokott, az utolsó előadásom után besétáltam a Vadkakaóba, hogy magamhoz vegyem azt a csekély boldogságbombát, ami ebben a velejéig romlott világban még boldoggá tud tenni. Egy extra csokis kakaó csoda, tetején egy kis fahéjporral.
Valahol mindig a megszokások rabja voltam, így ezúttal sem tettem másként, az átlagos helyemre telepedtem, a bal szél leghátsó asztalához, honnan tökéletes rálátást nyertem az utca forgatag valójára. Csöndben kortyolgattam a kakaómat, figyelve a kinti tájat, a benti életet. Miért nem lehetek az, aki éppen munkába siet, téve az emberiségért, netán, aki egy fárasztó, áttanult nap után a barátaival lazít? Nem tudok beilleszkedni, nem találom a helyem. Talán, mert nincs is…
2017. Április 18.
Hyungwon”
Furcsa érzések kerítenek hatalmukba, itt ülve, ahol Hyungwon ült anno. Most miért nem? Ha türelmesen várok, esetleg találkozhatunk. Vagy már találkoztunk is? Úgysem ismerném fel, tehát bármi megeshet. Mindenesetre, furcsa ez így…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése